Pályázva nyaralás

Szóval, nézzük, hogyan is folytatódott a mi kis történetünk. Amikor megtörtént a kiírás, szinte azonnal munkához láttunk. Megszületett a döntés, milyen formában pályázzunk, majd felvettük a kapcsolatot néhány pályázatírásban otthonosan mozgó szakemberrel.

Az ESZA Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. információs napot szervezett 2012. május 10.-én a  pályázati kiírás kapcsán. Az információs nap célja az volt, hogy segítséget nyújtson a pályázni kívánó szervezeteknek a pályázati útmutatóban és a kapcsolódó mellékletekben bemutatott szakmai, pénzügyi, és adminisztratív feltételek értelmezésében.

Nos, itt szembesültem először azzal, hogy bizony, én ebből nem sok mindent értek. De sebaj, mert az asztal túloldalán ülők pedig láthatóan a kisgyermekneveléshez nem értettek semmit. Így egálban voltunk.
Volt azonban egy érdekes dolog ebben az egészben. Mivel legkisebb gyermekem akkor volt 6 hónapos, a férjem behozta nekem időközönként megszoptatni. És amíg az előadások során több ízben elhangzott a női munkaerő fontossága, s hogy miként kívánják támogatni a munkába visszatérő nőket, addig nekem felajánlották, hogy bevisznek a WC előterébe!!! egy széket, ahol megszoptathatom a babámat. Kérdésemre, hogy vajon Ők is itt szokták-e elfogyasztani ebédjüket, választ nem kaptam. De sebaj, megoldottuk ezt is. Csak egy kicsit szomorú és megalázott voltam.
 Ezután hosszú hetek teltek el azzal, hogy esténként üzleti tervet, diagramokat, szakmai programot írtunk. Jött a nyár, egy hét zempléni nyaralással. Napközben három gyerekkel kirándulás, játék, homokozás, kullancsszedés, tábortüzezés. Majd jöttek az esték, és mikor már mindenki békésen szuszogott, akkor a tücsökciripelős estéken egy pohár hideg sör mellett ücsörögve írtuk a pályázatot. És küzdöttünk a mobil internet lelassult világával, mert közben folyamatos levélváltásban voltunk segítőinkkel.
 Eltelt néhány hét, és most a Balatonon töltöttünk egy hetet. Napközben három gyerekkel lubickolás a vízben, kirándulás, evés-ivás, játszóterezés. Mikor este elaludtak, a csöndes nyári estéken kinyitottunk egy üveg bort, s amellett ücsörögve mi megint csak írtunk, írtunk és írtunk. Ez már a véghajrá volt, mindennek össze kellett állnia, mert a nyaralás utolsó napja egybeesett a leadási határidővel. Még szerencse, hogy a pályázatunkat leadó szakember is ember, s ő is épp családjával nyaralt a Balatonon. Így már csak egy kis autózás következett, mindent átadtunk neki. Ő "gatyába rázta", és végül egy Fonyódi postáról indult útjára pályázati anyagunk 2012 júliusának utolsó napján.

Hogy is kezdődött?

Gondoltam, a várakozás csendes eseménytelenségét megtöröm egy kis naplóírással. Talán Ti is kíváncsiak vagytok, honnan is indulnak ezek a kósza hírek a bicskei családi napköziről.
Ez az egész valahogy akkoriban kezdődött, amikor megszületett első gyermekem. Elábrándozgattam kis otthonunkat nézegetve, milyen jó is lenne, ha ez nem is a mi házunk, hanem egy családi napközi lenne....De mivel ez a mi házunk volt, és akkoriban még igen kicsi, ez csak egy ábránd maradt. De a gondolat magocskája bennem volt, és sokszor azon kaptam magam, hogy szakmai programon, napirendeken töröm a fejem. Persze ehhez tudni kell, hogy konduktorként 3 év alatti babákkal dolgoztam, és más jellegű foglalkozásokat is tartottam hasonló korosztálynak, tehát csöppet sem állt tőlem távol ez a terület.
Aztán teltek az évek, született még egy, majd egy harmadik gyermekünk is. Érdekes, de úgy éreztem, a második babánál teljesen eltávolodtam ettől a gondolatomtól, de talán mégsem véletlen, hogy csecsemő-és kisgyermeknevelő szakon kezdtem el egy felsőfokú szakképzést.
Aztán, amikor megszületett a harmadik gyermekünk, esténként folyton azon gondolkoztam, mi lenne az, amit én háromgyermekes anyaként csinálhatnék. Szerettem volna valamit teremteni. Nagyon.
Ekkor már egyre szűkösebben fértünk el otthonunkban, pláne, ha egy-két mama, papa, vagy egyéb rokon beesett hozzánk látogatóba. Megszületett a gondolat: bővítsük ki a házunkat. És míg kerestük a megfelelő tervezőt, egyszer csak halkan újraéledt bennem a családi napközi gondolata. És megint jött néhány este, amikor törtem, törtem a fejem. Majd egy viszonylag nyugodt este minden gondolatom rázúdítottam a férjemre. Beszélgettünk, számolgattunk, gondolkoztunk. Mit mondjak, a számolgatás nem növelte optimizmusunkat, láttuk, hogy kockázatos, láttuk, hogy felfordítja az egész életünket...De mi szeretjük a kihívásokat, és döntöttünk. 2012  márciusa volt. Elkezdtünk utánaolvasni, hamar láttuk, hogy családi napközit létrehozni felér egy öngyilkos merénylettel. Az állami normatívát az újonnan nyíló napköziknek megszüntették, ellenben az összes többi előírás megmaradt. De mi hittünk abban, hogy ezt valahogy akkor is megcsináljuk. És ekkor, mintegy válaszként elszántságunkra, 2012. április végén kiírtak egy pályázatot: TÁMOP-2.4.5-12/1 - "A munka és magánélet összehangolását segítő helyi kezdeményezések-Alternatív nappali gyermekellátási szolgáltatások létrehozásának támogatása" címmel.
Nos, mi akkor már tudtuk, ez lesz a mi utunk. Bár hozzá kell tennem, azért nem gondoltam, hogy ennyire hosszú út lesz, de sebaj.
Így kezdtük hát, s hogy hogyan folytattuk, a továbbiakban arról is mesélek majd. Van még időnk, hiszen most várakozunk...