Jómagam (hogy ki is vagyok, hamarosan arról is lesz szó) 2005-ben keveredtem Bicskére. Férjemmel mindketten Debrecenben születtünk, nőttünk fel. Bicskén egyedül voltunk, de ez nem volt baj, mert jóformán csak aludni jártunk haza. Hétvégenként ide-oda utaztunk, vagy hazalátogattunk szülővárosunkba. Amikor első gyermekünket vártuk, jött a felismerés:egy ismeretlen városban élünk, barátok, család, segítség nélkül. A kisfiam születése utáni néhány hónapban megszűnt számomra a külvilág, de rövidesen éreztem, hogy nem jó egyedül. Nagyon nem jó. És nem könnyű. Innentől fogva csak az vezérelt, hogy megismerjem ezt a kis várost, ismerősöket, barátokat szerezzek. Hogy segítsek másoknak, és én is kapjak segítséget, ha szükségem van rá. Közben pedig álmodoztam. Miről? Egy helyről, ami otthonos, családias, ahová esős novemberi napokon betérhetek a kisbabámmal, ahol megihatok egy kávét, van kivel beszélgetnem, tartozhatok valahová. Ahol együtt játszhatok a gyermekemmel, de ha úgy adódik, kis időre ott is hagyhatom. Ahol a kisgyermekes korosztály a délelőttöket békés, biztonságos nyugalomban, remek játékok, nekik szóló foglalkozásokon, vagy kötetlen játékkal tölthetik. Majd délután jöhetnek az óvodások, kisiskolások, akik kézműveskedéssel, tanulással, mozgással tarkítva játszhatnak. És persze a felsorolás végén ott vagyunk mi, szülők is. Nekünk is jól jönne néhány program, amelynek mi lennénk a főszereplői.
Aztán minél több, hasonló cipőben járó szülővel ismerkedtem meg, elkezdtem gondolkodni. Miért maradna csak vágy ez az egész? Hiszen pedagógusként kisgyermekek fejlesztésével foglalkoztam, és további tanulmányaim is valahogy mindig ebbe az irányba sodortak. Szeretek, tudok, és akarok gyerekekkel foglalkozni.
Amikor mindezt alaposan megrágtam magamban, pont akkoriban jutottunk el arra a pontra, hogy (időközben nagycsalád lettünk) kinőttük a házunkat. Hosszas számolgatás, gondolkodás után döntöttünk: nálunk mindaz megvalósulhatna, amire vágytam. S minderre válaszként jött egy pályázati kiírás, mely pont az olyan kezdeményezéseket támogatja, amiben én is gondolkodtam. Innentől már csak kellő elszántságra, férjem együttműködésére és némi külső segítségre volt szükségem. No és rengeteg munkára..És bár az eredményre sokat vártunk, menet közben sokfelé elkanyarogtunk, most mégis itt vagyunk a kezdés kapujában!!! És bár még a teendők java most következik, mi már nagyon várjuk, hogy végre belevágjunk! Azért, hogy Nektek már legyen hová betérnetek egy esős novemberi napon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése